Tomas Rosicky visszavonult

Megéltük ezt is bár tudta mindenki, hogy egyszer eljön ennek is az ideje, csak azt nem, hogy idő előtt.

2017. december 20.

Ezen a napon korábban keltem fel, mert utaztunk el. Láttam úgy nyolc körül láttam, hogy a csapat oldala kitett valami videót, hogy Rosicky 11 órakor bejelentkezik élőben és bejelent valamit a karrierjével kapcsolatban. Hát úgy igazából nem gondoltam még semmire, mégis mi lehet ez. Az indulással voltam elfoglalva. Lassan elindultunk.

11-kor elkezdődött a sajtótájékoztató, előtte már gondoltam, sőt reménykedtem, hogy talán visszavonul, de nem mertem inkább beleélni magam. Túl szép lenne, gondoltam magamban, de aztán megtörtént a csoda. A csapat oldala is kiírta a nagyszerű hírt.

A sajtótájékoztatón is vágott fejeket, ahogyan azt szokta.

Bevallom, nem örültem neki, mert miért is kellene örülnöm? Igazából kettős érzésem támadt. Úgy voltam vele, ez biztosan segít megszabadulni véglegesen tőle, azonban mégis hiányozni fog. Ha az eszemre hallgatok, már pedig arra, akkor azt mondom, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Bár akkor abban a pillanatban nem tudhattam, mi lesz utána. Csak annyit, hogy Rosicky abbahagyta, de igazából kicsit meg is könnyebbültem.

Segített még az utazás is. Apámmal és öcsémmel mentünk, már egy ideje tudtuk, hogy megyünk, szállás lefoglalva. Csak azt nem tudtam, hogy Rosicky pont ezen a napon fog vissza vonulni. Én ezt nyárra vártam, sőt még arra is számítottam, hogy hosszabbít még egy évet. De a csoda bármikor bekövetkezhet. Persze, várható volt a visszavonulása, de hát ismerjük, milyen. Feladta.
Kicsit későn indultunk el, háromnegyed tízkor és megálltunk a postán még. Valamivel tizenegy után léptük át a határt, az úti cél Hallstatt. Már majdnem a határon voltunk, mikor olvastam a nagyszerű hírt, megmutattam a haveromnak.

Közben a sajtótájékoztató még tartott. Szerencsére volt egy kevés EU-s netem, így időnként rápillantottam a hírekre.

Ez eredetileg élőben folyt akkor, a határ előtt még belenéztem az öt gigás mobil netemmel, utána már nem tudtam folytatni.

Tizenkét meccsen lépett pályára 2016 óta a Sparta Praha mezében. Nagyon kevés. 

Az utazás jól telt, öcsém a hosszabb és a nehezebb úton akart menni. Mert hegyeket akart látni. Igazából visszafelé jöttem rá igazán, hogy hatalmas kerülő volt. Teljesen levitt Graz felé, ami teljes mértékben kerülő. Mondtam is neki, de szerinte ugyanolyan, mint a másik. 

Végtelenített útnak tűnt. apám állandóan megáll telefonálni, mert egyik kollégája berúgott és úgy ment dolgozni.

Ilyen tájakkal találkoztunk az út során.

Közben írok Rosickyről is. A sajtótájékoztatón ott volt a családja is: a felesége Radka, a kisfia Tomi, az anyukája Éva, az apjukája Jiri, és a bátyja szintén Jiri. 

Az anyukája sírt is.

Azt nyilatkozta, azért döntött így, mert a teste már nem bírta tovább. Úgy volt, elkezd felkészülni a tavaszi idényre, de nem ment neki. Egyébként amikor nem volt hajlandó játszani, az már egy jel volt. Nem azért nem akart, mert hatalmas sztárnak tartotta volna magát, hanem, mert fizikai fájdalmai voltak. De az edző elvárta volna, hogy lépjen pályára. Utána kétszer csereként játszott és december 3-án játszotta az utolsó meccsét, amit akkor még nem tudtunk, hogy az lesz az utolsó. Ő sem.

  

A gyerek tiszta apja, pár képet berakok róla, hogy lássátok ti is.

Még a haja is hasonló.

Még egy észrevétel vele kapcsolatban. Itt is állandóan ölben és karban volt. Egyszer tették le, mikor odasétált a székekhez, meg a mikrofonhoz, utána Rosicky egyből felvette. A sajtótájékoztató alatt is végig az anyja ölében ült. Meg mikor kivonultak a teremből, akkor meg Rosicky karjában volt. Nevetséges ez komolyan, nem tud járni, vagy mi? Az utcán is fogadjunk, úgy viszik.

Visszatérve az utazásra, az út tele volt alagutakkal, amit nem igazán díjaztunk. Elég későn, úgy körülbelül fél ötre értünk Hallstattba. Kezdett már sötétedni, pedig öcsém még világosban akarta elérni. Így borult a terv, de se baj.

Már lassan kezdett sötétedni, de még nem értünk be teljesen. Sajnos akkor már teljesen sötét volt, de így is tettünk egy sétát.

Ilyen sötétben, sok nem látszik belőle, mert nem nagyon van kivilágítva. Ezért öcsém visszaakart jönni pénteken, hogy lássa világosban is. 

Utána mentünk a szállásra, a 13-as szobát kaptuk.

Egész jó volt, csak kár, hogy a WC úgy bűzlött, hogy az előtérbe is kijött. Minden reggel elkapott a hányinger, amikor beléptem a fürdőbe. Egyszerűen kínszenvedés volt bent lenni, főleg reggel, miután éjjel le volt kapcsolva a szellőző és akkor is, mikor este hazaértünk, mert akkor is le volt kapcsolva. Ja és a kilincs is folyton leesett, kívülről nem tudtuk ezért teljesen becsukni, csak belülről. Ezért jött ki a szag. Az első éjszaka kissé hideg volt, a második éjszaka már melegebb volt, de melegítőben kellett aludni akkor is.

2017. december 21.

Az utazásunk második napja, de Rosickyről is cikkeztek még. Bejelentették, hogy sportmenedzser segéd lesz a csapatnál. Nos, szerintem ez dögunalom. Képek biztos nem lesznek róla, csak szökő évente egyszer. Még annyi sem, amennyi tavaly volt. Inkább lett volna edző. Mindegy, ez már nagyon nem érdekelt már akkor se. Úgy tűnt, megszabadultam tőle végleg. 

Reggel elindultunk Németország felé, Königseebe. 

Havas tájak között kirándultunk.

Ezzel már kettő körül végeztünk, a terv szerint a nap második felében Salzburg, amire igazából már három éve vártam, ha nem több. Ennek meg van a maga története. Tíz éve hallottam először apámtól, hogy odaakart menni, ekkor még úgy nem voltam sehogy vele. Mindegy volt hová, csak menjünk valahová. Már tervezte is, azt végül semmi nem lett belőle. Utána időnként felhozta, de nem mindig és mindig decemberben. Nem nagyon figyeltem rá. 2014-ben unokatesóm hívott minket, hogy menjünk el velük Salzburgba vonattal úgy, hogy reggel megyünk és este jövünk. Ez nekem úgy nézett volna ki, hogy reggel 8-kor indul a railjet vonat és körülbelül délre lennénk ott. Ez négy óra utazás csak oda. Négy óra valamikor indult volna hazafelé a vonat, újabb négy óra hazaút, ez már összesen nyolc, és csak négy óra ott tartózkodás. Ha akartunk volna egy órával tovább maradni, akkor Bécsben át kellett volna szállni, de ők ezt így nem akarták. Ők ráadásul Pestről indultak, tehát utanként másfél-két órával utaztak többet, ez összesen körülbelül több, mint három óra. 

Nos, már az időpont keresés is nehézkes volt, ők voltak négyen és mi hárman. Egyedül nekem lett volna mindegy, illetve a főszervezőnek, a többiek nem tudtak megegyezni. Végül a tesóim visszamondták, én voltam még képben. December 7 lett a fix időpont, vagy megyek vagy nem, ők mindenképpen mennek. Végül visszaléptem, mert nekem ez 15 ezer forintot nem ért meg hogy nyolc órát a vonaton és csak négy órát ott. És ekkor fontosak voltak nekem a fények, így azokról is lemaradtam volna (most derült ki, hogy ez nem lett volna nagy veszteség, mert ami nincs, arról lemaradni sem lehet). Ők elmentek, de nagy élményben nem volt részük. Elverték az összes pénzüket a karácsonyi vásárban, a várba se akartak felmenni. A szervező azt mondta, hogy így nem igazán érte meg neki se, de most már mindegy, és, hogy ő tavasszal mindenképp megy, ha akarok, tarthatok vele. És akkor több napra. Decemberben végül Pozsonyba mentem vele egy napra, négyen voltunk.

Maradjunk még 2014 decemberénél. Nos, apám is Salzburg mániában szenvedett ekkor, kérdezte, van-e kedvem, persze, hogy igent mondtam, mert már én is nagyon akartam menni. Már néztük a szállást, de egyszerűen nem merte lefoglalni, mert mi lesz, ha közbe jön valami. Napokig idegesített vele, majd visszaléptem, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. Hát nem mert elindulni és nem idegesítettem magam tovább. Pedig már nagyon közel voltunk ahhoz, hogy lefoglaljuk.

Legközelebb 2015 tavaszán került szóba unokatesóm által, hisz mondta, hogy akar menni. Kérdezte, van-e kedvem, illetve pénzem, mondtam, hogy igen. Majd akkor szól az időpontról, de csak arról szólt, hogy lemondva, mert nem tud elmenni, majd legközelebb, ami ugye nem volt. Még abban az évben örökre összevesztünk és gyereke is lett. Nem tudom, azóta volt-e, mert nem áll velem szóba. És őszintén szólva, nem is érdekel. Valamiért oda van a városért.

Aztán csend volt körülötte, bár apámra decemberenként rájött, de sosem vettem komolyan, meg csak mondta, de így igazán tervben nem volt. Tavaly jött komolyabban szóba (de akkor én már Prágába akartam menni). Apám erre: Inkább menjünk Salzburgba. Mondom, isten ments, múltkor már felidegesítettél vele és rossz emlékek, meg az unokatesóm is eszembe jut, tehát nem. (nem ez volt az igazi ok. Mindegy, tavaly nem mentünk sehová.

Persze, Salzburg sosem került feledésbe, mert bár én nem mentem el, de körülöttem páran igen. Meg azon a vonalon közlekedem Pestre. Több olyan emberrel is beszéltem az út alatt, akik ott élnek, vagy csak simán oda utaztak kirándulni. Már bent volt a fejemben, hogy nekem is menni kéne már. 

Folytatom akkor. Már azt hittem Salzburgba megyünk, erre megálltunk még Németországban egy kis városban adventi vásárban. Nem nagyon találtunk helyet parkolni, ezért mondtam, hogy menjünk tovább. De mindenáron megakartak állni. Végül lett valami, de kicsit sokat kellett gyalogolni. Gondoltam, csak benézünk, aztán mehetünk tovább Salzburgba. Nem így lett, kissé elment az idő. Forralt boroztunk is, apám nem akart elszabadulni. Öcsém is ment volna, meg én is.

Közben elkezdett csöpörögni az eső, de még ekkor se mentünk tovább. De eljött annak is az ideje. Irány Salzburg, közben ránk sötétedett. Gondoltam, nem baj, majd lesznek jó fények, mint minden más városban, ahol eddig megfordultam. Hát nem így lett.

Ez a karácsonyi vásár. Pont olyan gyenge élőben is, mint ahogy a képen láthatjátok. Az eső szakadt, már akkor, mikor megérkeztünk. Vittük az esernyőket (most nem maradt a szálláson). De sokkal jobban is szakadt, mint akkor Karlovy Varyban. A vásáron nem voltak olyan sokan, mint ahogy azt másoktól hallottam (talán az eső miatt). Bár még így is zavaró volt, ahogy ütköztünk az esernyőnkkel mások esernyőivel. Vagy fel kellett tartani a levegőbe, vagy kis időre összecsukni. De mivel mindenki feltartotta, ezért én vagy összecsuktam kicsit, vagy teljesen le tartottam. Utcaképet se tudtam csinálni, mert kinek volt kedve elővenni folyton a telefont a nagy esőben. Így is szana széjjel ázott, ahogy a táskám is, és még belül is vizes volt minden. 

Elmentünk a vár felé, egyedül csak az volt kivilágítva, de még az is gyengén. Semelyik másik épület nem kapott világítást. Még mielőtt neki indultunk volna a várnak, bementünk a vásárnál lévő templomba.

Neki indultunk a várnak, felmentünk, de nem teljesen, mert belépős volt, nyitva se volt már, idő se lett volna. De ez a kilátás fogadott.

Ha ezek az épületek ki lettek volna világítva, minden sokkal jobb lett volna. Tök sötét volt az egész város, mikor sétáltunk felfelé, még az az út is sötét volt és kihalt. Ráadásul végig is veszekedtük az egészet. Mert, ha már ez fogadott, visszaakartam jönni nappal. Főleg, hogy ennyi évet vártam rá és ne csalódva kelljen elmenni. Öcsém meg Hallstattba akart menni, ráadásul, ahol már volt nem is olyan rég. Ő nyert természetesen, mondván, hogy az ő útja. Utána meg már máson ment a veszekedés. 

Még a korcsolya pályáról csináltam képet.

Nem értem ezt az egészet, hogy miért. 

2017. december 22.

Eljött az utolsó napunk is, reggel elhagytuk a szállást és mentünk Hallstattba.

Nagyon nem lehetett látni a köd miatt, az eső esett, de nem olyan szinten, mint előző nap este. Kapucni elég volt, esernyőt a kocsiban hagytuk.

Végig jártuk azt, amit szerda este. De most több helyre is elmentünk. Megálltunk, ettünk egy kebabot, ami jól esett a sok hideg szendvics után. Szerda óta csak azokon éltünk. Utána hazáig már nem ettünk semmit.

Majd felmentünk egy hegyre is, ahová nagy kedvem nem volt amúgy sem, főleg, hogy olyan latyakos volt a hó, a cipőm már nem bírta, nem teljesen, de kicsit beázott. Na meg a hegyen nem takarították le a havat, de jártak már előttünk, be volt már kicsit járva.

Kicsit csúszott az a latyakos hó lefelé, utána irány az autó, és 1 óra körül indultunk hazafelé. Most a jó autópályán mentünk, az A1-esen. Sokkal gyorsabbnak tűnt így az út, mint odafelé. Bécsnél már be volt állva az autópálya egészen a határig, így lejöttünk. Valahol megálltunk vásárolni, majd 8-9 körül értünk haza.

Ennyi lettem volna, muszáj volt ezt a kettőt összeolvasztanom, mert a blogtól elakarok búcsúzni és szilveszterkor akarom megírni az utolsó, búcsú posztot. Akkor összefoglalom az évet Rosickyvel kapcsolatban, illetve a blogról is írok egy összefoglalót. Nem is igazán csak az idei évet fogom összefoglalni, hanem 2016 nyarától egészen mostanáig felvázolom, mi történt Rosickyvel és a bloggal. A blog utána be fog zárni. Nem tarthat semmi sem örökké.

Mindenkinek Boldog Karácsonyt.